Nem szeretem az estéket. Minden elcsendesedik körülöttem és a sötétséggel együtt rámnehezedik valami, amitől nem érzem túl jól magam. Nehezen tudok elaludni, cserébe reggel is nehezen kelek. Hétvégente néha hajnalig is fent vagyok. Szeretem azt az állapotot, amikor a testem már fáradt, de az agyam még jár. Azt a lebegést, amikor a legjobb gondolataim születnek. Kár, hogy akkor már képtelen vagyok leírni őket, annyi mindent le tudtam volna már eddig is. Érdekes, hogy amikor elkezdtem írni ezt itt, akkor is valami hasonló volt, csak felébredtem. Francba.
Éjszakánként én is azon gondolkodom (azt hiszem), amin a többiek szoktak. Az Élet, a Világmindenség meg Minden. Vagy legalábbis a saját rész benne. Ide-oda ingadozok aközött, hogy "jól csináltam, kihoztan elég sokat abbúl ami jutott" és a "elrontottam, mindent" között. A miértre viszont ugyanaz a válaszom mindkét esetben. Itt vagyok, 33 évesen és....előttem van még minden, és már mennyi mindent láttam ...és már soha nem érem el azt, amit saját magamról gondoltam, hogy el fogok. (a megfelelő aláhúzandó, hangulat alapján)
Fura dolog ez az önértékelés,önbizalom dolog. Honnan jön? Honnan jön az, hogy átlagon felüi az ami a fejemben van? Tapasztalat, hogy jobban,mélyebben emlékszem, gyorsabban meglátom az összefüggéseket? Vagy csak önámítás, mert valami kell, hogy legyen? Mert ha ez sincs, akkor "semmi" vagyok? Kapaszkodom bele? Fontos részem ez nekem? Mondják persze, hogy türelmes vagyok, meg aranyos meg egy csomó olyan dolog amit el se hiszek, mert ha ez mind igaz lenne, akkor boldognak kellene lennem, nem?
Akkor nem egyedül ülnék a sötét szobában, megőrülve a csendtől. A csendtől, amire hétköznap annyira vágyom, és ami kinyír hétvégenként este. Valami nagyon nincs jól. Mert..annak ellenére, hogy magányos vagyok, mégsem vagyok az. Szeret valaki, aki....aki itt van velem évek óta, és mégsem láttam még soha. Az egyetlen ember az elmúlt 30 évben aki tényleg látott és lát is. De most alszik, és "itthagyott" a sötétben. És rettegek. Mi lesz, ha egyszer meglát..a szemeivel, és nem akarja azt. Mert nem ugyanaz aki a tükörből néz vissza rám és az aki tényeg, igazán. A lelkem. A gondolataim..nem...nincsenek összhangban. És nem is lehetnek, csak "ott" a virtualitásban, vele. És amitől mégjobban félek, mi lesz...ha belebotlik valakibe aki... aki meg tudja adni neki azt, amit én és még...többet is. Én csak a szeretetem, a figyelmem, a szerelmem tudom neki adni. De tudom, ha az életben is találkoztunk volna valaha, úgy ment volna el mellettem, hogy észre sem vesz. Most sem venne..Nem tudná, hogy én vagyok az, ebbe a testbe zárva. Tudom, hogy nincs esélyem, kétszer mégis megkísértettem a sorsot és elmentem oda ahol lakik. Nem bírtam tovább és látni akartam. Egyszer sem sikerült.. És megvolt az oka, és jó oka volt..Nem tudom elengedni és nem tudok közelebbkerülni sem. De hova kellene még közelebb, amikor mindent tudunk egymásról. Nem, nem csapott be, rájöttem volna...Én sem csaptam be,csak... Ha megvan a lehetőséged, hogy tényleg önmagad, először az életben..
Nincs igazából senkim, csak ő. Tényszerűleg persze ez nem igaz, egy kis maradéka a családomnak..És volt egy új családom is, amikor megházasodtam. De nincs, igazából nincs. Kiszakadtam az otthoni környezetemből, itt pedig..barátok nincsenek, csak munkatársak maximum akikkel épp akkor jobban kijövök, ezt megtanultam, még ez elején, amikor a "mindigegyütt" társaság azonnal szétesett, amikor nem dolgoztunk többé együtt. Vagyis..egyedül engem nem rúgtak ki. Egyedül én szakadtam ki a társaságból. Mint mindig. Iskolában is, én mentem egyedül gimibe, mielőtt kialakult volna az igazi közösség. De mégis megmaradt/lett pár barátom, mégha iskolába nem is együtt jártunk..De onnan is én szakadtam ki először. Egyetemen ugyanez. Mindenki maradt még egy évet..Én siettem megházasodni.. Ők ott forrtak össze igazán. Aztán amikor belekezdtek ebbe a fiatal felnőtt dologba Pesten, én eljöttem..Megint kimaradtam, kiestem..Aztán a házasságnak is annyi. Nincs családom, nincsenek barátaim, és látom, hogyan élnek, mi történik velük és belemar a mellkasomba, hogy..csak én lehetek akkor a rossz. Ha sehol sem tudok megmaradni. Ha sehol sem igazán jó. Mikor hazamegyek és egyedül sétálok, moziba megyek vagy étterembe, és látom magam körül az embereket..akik majd este hazamennek, én pedig a hotelbe jobb esetben, egyedül. Vagy egyenesen a reptérre.
Amikor először voltam szállodában a szülővárosomban, azt az érzést soha nem felejtem.
Talán nem véletlen, hogy akkor kaptam rá az utazásra is, amikor elvesztettem az otthonom. Ha igazából nincs hova hazamenni, akkor bárhol lehet keresni a szépet, nem? Meg aztán..valamit csinálni kell. A csend ellen. A szombat éjjelek ellen..
Következik Los Angeles, három hónap múlva. És most útitárssal. Egy kis darabkával a múltból. Valaki akivel, ha csak rövid ideig is, de megélhettem valamiféle mélységet. Vajon tudja, hogy még mindig egy kis üvegszilánk a szívemben? Milyen lesy majd újra látni? "Összezárva" egy egész hétre..